Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


.....

2010.11.21

 

Sárkányok égen és föld alatt


Hatalmas termetéről, mágikus erejéről már az első krónikák is beszámoltak, s nem csupán félelemből, de tiszteletből is megemlítették, mint „a kezdet előtti és a vég utáni titkok" őrzőjét, s mint a négy ősi elem megtestesítőjét, mert „tüzet okád, barlangban lakik, testét halpikkelyek borítják, s madárszárnnyal rendelkezik". Érthető, hogy foglalkoztatta az emberek képzeletét, s hogy megalapozta a félelmeket.

Az európai hiedelmekben démontulajdonságokkal felruházott, többnyire kígyótestű, többfejű és tüzet okádó félelmetes szörny volt, ami forrásokat, vizeket, hegyeket vagy épp kincseket őrzött, királylányokat rabolt, parasztokat és barmokat egyaránt tizedelt. Gyakran barlangokban élt, de a fellegekben is látni lehetett, vihart keltett, hatalmas repülő teste olykor az eget is elsötétítette, rettegésben tartva a megrémült embereket, akiket később megszánt és alkuba bocsátkozott velük. Ám olyankor mindig csúfos véget ért azaz eredendően jó szíve, mert egy arra járó vitéz - többnyire valamilyen megbűvölt karddal - alaposan levágta a fejét, s mielőtt másik nőhetett volna helyébe, a biztonság kedvéért a szívébe is döfött egyet, amitől a szegény pára végképp kilehelte lelkét. A tét ilyenkor gyakran a szabadság, a víz elérhetősége vagy az épp aktuális királylány élete volt, melyért többnyire fele királyság, boldog házasság és közmegbecsülés járt. Barlangokban talált fogának és csontjainak gyógyító- és varázserőt tulajdonítottak, sőt, a thébai mítosz szerint, a legyőzött sárkány elvetett fogából keltek ki a spártaiak ősei. Ennél borzongatóbb a germán elképzelés, ahol a bátor vitéz, ki miután legyőzte Fánfirt, a kincset őrző gonosz sárkányt, megette annak szívét, sőt, vérében is megfürdött, amitől mindentudóvá és sérthetetlenné vált. A kereszténység korában a Sátán, a Kísértő szerepére kényszerült, s a káoszt, a nyers pusztító erőt, az anyagi világban lakozó gonoszt jelképezte.

Míg Európában rettegtek tőle, addig Keleten nagy becsben tartották. Kínában még a császárok is tőle származtatták magukat, de az irodalomban, költészetben (a Sárkány találta fel az írást!), és még az építészetben is meghatározó szerephez jutott.

Arrafelé Lung-nak, azaz kiváló értelmű lénynek nevezik, mely a legfőbb bölcsesség, a halhatatlanság és a gyógyító erő birtokosa. Szereti az embereket, vizet ad, szelet fog számukra, és általában mindig a jó, a béke, a jólét és a virágzás szimbólumaként tündököl.
Többféle mítoszt és sárkányt tartanak számon, külsejüket azonban szigorú szabály határozza meg. Kilenc állathoz hasonlít: a teve feje, a szarvas szarva, a démon szemei, a bika fülei, a kígyó nyaka, hasa, mint egy kagylóé, (bár egyes változatok a teknős belső részeit említik), karmai, mint egy sasnak, míg lábainak talpai egy tigriséhez kellett hasonlítson. Testét - mint a pontynak - pikkely fedi, méghozzá 117 darab. Jellemző volt még rá, hogy a hangokat nem füleivel, hanem a szarvaival hallotta. Ábrázolásából nem hiányozhatott a gyöngy sem, melyet többnyire épp lenyelt vagy kiköpött, mivel gyöngyében rejlett az ereje. Ha ezt elvették tőle, ártalmatlanná vált.

Az égben élők az esőt adták, a föld alatt lakók a föld méhének kincseit oltalmazták, a vizeknek pedig a Sárkánykirályok voltak a gazdáik. A kék sárkányok jószívűek, a fehérek erényesek, a sárgák pedig könyörületesek voltak.

A kínai zodiákus ötödik állata az esőhozás szimbólumává is vált, minek fő ünnepnapját, a Sárkánycsónak-ünnepét ("sárkány ébredésé"-nek is nevezik) az ötödik holdhónap ötödik napján tartják. Ilyenkor a folyókat vörös színű sárkányorrú csónakok lepik el, a bennük ülők pedig a vízi sárkányistennek áldoznak megköszönve a védelmet, kifejezve elégedettségüket.

Az építészet is szinte minden faluban és városban áldozott neki egy-egy templommal, melyeket többnyire patakok partján, gázlóknál és kutaknál állítottak fel. A szobrászat is számtalan módon képzelte el és alkotta meg. A tengerészek, halászok, földművesek, vízhordók a szobrok közbenjárását kérték az esőért. Aszály idején a szobrokat kivitték a templomból és a tűző napra állították. Áradáskor pedig végigvitték a földeken, hogy lássa: mekkora kárt okozott. S ha még ez sem segített, a szobrot gyakran vízbe is "fojtották".

De az indulat mindig hamar lecsillapodott, s a Sárkány Keleten máig a legfőbb bölcsesség, a halhatatlanság és a gyógyító erő szimbóluma maradt. Európában azonban jó esetben önmagában nem jelent se jót se rosszat, mert az anyagi világot fenntartó ősenergiát szimbolizálja, ami jó és rossz célokra egyaránt fordítható.

Forrás: THE Program

 
 
 
 
 
A Loch Ness-i szörny 1972-ben

A Loch Ness-i szörny legendája

Létezését még nem tudták tudományos tényekkel alátámasztani, de turisták ezrei kíváncsiak a Skócia egyik édesvízi tavában élő Nessi-re vagy magára a tóra, ahol a legenda életre kelt. Kiléte óriási rejtély. A Loch Ness-i szörnyről legelőször 565-ben Szent Colomba feljegyzéseiben esett szó, amelyben leírja, hogy a szörnyeteg erős rázkódás közepette tűnt föl a vízből. 
A szörnyről felröppenő híreket egyesek ügyes turista csalogató akciónak nevezik. 
1933-ban a Daily Mail egy csoportot küldött a tóhoz, hogy fedjék fel a rejtélyt. A csapat élén Marmaduke Wetherell színész és vadász állt. A parton talált lábnyomokból megállapította, hogy a szörny valamilyen vízilóféleség lehet. Utólag kiderült, hogy mindegyik nyom Wetherral egyik vadásztrófeájának, egy vízilónak a jobb hátsó lábnyoma volt. Ennek következtében az angol hírlap csöndesen visszavonult.
Szakértők szerint, ha tényleg létezik a szörny, akkor az valamilyen őshüllő féleség lehet. Állítólag a brit BBC televízió kutatócsoportja bebizonyította, hogy a Loch Ness-i szörny nem létezik. A kutatók a ma élő hüllők szokásai alapján próbálták felismerni a feltételezett őshüllőt és több mint 600 különböző világító- és más berendezéssel, műholdas technikával kutatták végig a világhírű tavat. Nemhogy szörny, de még nagy testű állat jelenlétét sem sikerült kimutatniuk a korszerű berendezésekkel. 
Pár évvel ezelőtt brit tudósok nem messze a híres Loch Ness tavától, Plesiosaurus csontvázat találtak, mely 132 millió éve halt ki. Hosszú nyakú, hatalmas uszonyokkal rendelkező dinoszaurusz volt. Will Watts ősgyík szakértő nem hiszi, hogy a Loch Ness tóban az őshüllő leszármazottai úszkálnának, de, ha a Plesiosaurus "kidugta volna a fejét a vízből, akkor pontosan úgy nézett volna ki, mint az a micsoda a Nessie fényképen, amely utólag hamisítványnak bizonyult."

 
 
 
 
 

Létezik-e a jeti?

Vannak zoológusok, akik határozottan állítják, hogy az óriás testű havasi ember (a jeti) csupán a képzelet műve, a válóságban nem létezik. Mások viszont azzal érvelnek, hogy miért ne élhetne, hiszen még a XX. században, amikor már a tudósok azt hitték, hogy minden lényről tudnak, amely a Földön él - harminc addig teljesen ismeretlen állatfajt fedeztek fel. Köztük az eddig ismert legnagyobb emberszabású majom, a hegyi gorilla példányait 1903-ban Közép-Afrikában.
A jetit rengeteg serpa - nepáli bennszülött - látta már. A tudósok eddig csak a lény lábnyomait látták (néha 48-as férfiláb méretű). Az első rajzok is a bennszülöttek leírásai alapján készültek. E beszámolók szerint a jeti mintegy 250 centiméter magas, erős testalkatú lény, sötétbarna vagy vöröses szőr borítja, karja ("keze") hosszú, arca a majomhoz hasonlatos.
Az ötvenes években Pei Venchung kínai antropológus professzor arra figyelt fel, hogy az ország egyik vidékén, a Lin Cheng (Sárkányhegy) tájékán a parasztok rendkívül furcsa állatok csontjaiból "férfiasságot erősítő szert" őrölnek. Az antropológus az ott látott fogakhoz hasonlót csak ásatásai során látott a fél-egymillió évvel ezelőttről származó koponyákban. Ezek a fogak azonban teljesen épek és frissek voltak. Látszott rajtuk, hogy nemrég még "viselte" őket a tulajdonosa. De ki a tulajdonos és hol él?
A nyomokat követve a professzor eljutott az Óriások Hegyének vidékére, ahonnan a környező falvak lakói időnként hoztak néhány ilyen fogat, amit a nők kifőztek, azután a Kantonból és Nankingból jövő kereskedőknek, szállítóknak eladták.
A helyi hatóságok megtiltották a professzornak, hogy az Óriások Hegyére menjen. Ő azonban néhány asszisztensével titokban kisebb expedíciót szervezett. Erre a hatóságok lemészárolták a környékbeli falvak lakóit, a házakat felgyújtották, a közeli hegyen pedig berobbantották a barlangokat, amelyekben állítólag az "óriások" éltek, nehogy híre menjen az illegális vadászatnak.
Pei Venchung professzor felháborodott hangú tiltakozó levelet írt a kínai kormánynak, mire a hatóságok elmebetegnek bélyegezték, és intézetbe zárták. Néhány évvel később ott is halt meg. Jegyzetei, kutatómunkájának anyaga nemrég került elő a titkos levéltárból.
Feljegyzéseiből kiderült, hogy a Sárkányhegy vidékén élő lakosság nagyon régóta vadászott emberszabású, nagy testű állatokra. (Azazhogy ki tudja, állat-e vagy valami más volt a célpontjuk?)
Egyébként hasonlóan furcsa esetről tudósítottak a lapok 1956-ban a Himalája hegyei között fekvő Nepáli Királyság területéről is. A Genesh Himal hegységben a serpa bennszülöttek néhány éves kisfiúra bukkantak. A gyerek szemlátomást vadon élt, a serpák ezért úgy vélték, hogy ő is 'thema metoch kangmi', vagyis havasi ember gyermeke. Még pontosabban ember és jeti párosodásából származó utód. Ezért el is akarták pusztítani.
Szerencsére éppen arra járt Mary Moor milliomos angol hölgy aki a világot járva akkoriban Nepálban tartózkodott. Jelentős összegért "megvette" a gyereket, és magával vitte a fővárosba, Katmanduba.
A gyermeket ketrecben szállították, mert úgy viselkedett mint a fogságba eső állat: mindenkit megharapott, aki közel ment hozzá. Csak nyers húst, gyökereket és rovarokat evett.
Katmanduban aztán megnyírták, megmosdatták. A vaskos piszokréteg eltávolítása után derült csak ki, hogy a gyermeknek európai vonásai vannak. A haja is világos színű. A szülei keresésébe kezdtek.
Az ötvenes években Nepál még a világtól eléggé elzárt terület volt, évente alig néhány külföldi kapott beutazási vízumot. Hamarosan kiderült, hogy 1949 nyarán nyomtalanul eltűnt az országban Gloria Macrofft amerikai turistanő. Az angol konzulátustól szerzett fénykép alapján állítólag hasonlóságot fedeztek fel közte és a talált gyermek között. Ezek után a gyermek a nepáli Parsang nevet kapta, és megindult az eljárás, hogy valamilyen dokumentumot szerezzenek neki, amellyel kiutazhat az országból. Néhány nappal a tervezett indulás előtt a gyerek egyik este rémisztően hangos fütyülésbe kezdett.
Másnap reggelre pedig eltűnt. Széttört ketrece mellett csak néhány őr szörnyű módon megcsonkított holttestét találták. Vajon ki szabadította ki? A ketrecet normális férfiember aligha tudta széttörni, amint hogy az örök fejét sem téphette le úgy, ahogy a szemtanúk elmesélték.
Lehet, hogy az "apja" jött érte? Állítólag nemegyszer fordult már elő, hogy a jetik nőt raboltak maguknak: ám a helyi lakosság (Nepál, Bhután, Sikkim, India) ezt mindig titkolta, tagadta. Volt, ahol politikai, másutt vallási okból nem beszéltek a dologról.



Forrás: Nemere István - Tvr-hét (1996/31)
 
 
 
 
Roger Patterson és Robert Gimlin 1967-es felvétele

A jeti nyomában


Létezik-e a nagylábú majomember vagy csak legenda? A jeti Nepálban, a Himaláján él és az ottani lakosok közül már rengetegen látták. Leírásaik szerint kb. 2,5 méter magas, erős testalkatú veszedelmes lény. Szőre sötétbarna vagy vöröses barna, arca majomhoz hasonlít. Egyes kutatók szerint a jeti egy ismeretlen főemlős, vagy egy megmaradt emberszabású, esetleg egy medve. Az ottani emberek szerint jobb messzire elkerülni, bár a tudósok még csak a lábnyomaival találkoztak, a világ számos táján hisznek a létezésében. 

A himalájai majomemberről először 1832-ben egy ázsiai újságban tesznek említést. B. H. Hodgson utazása során észak-Nepálban, kísérői egy magas, két lábon járó lényt láttak, akinek sötét, hosszú haja volt és félelmében elmenekült. Mivel B. H. Hodgson nem látta a lényt, azt gondolta, hogy egy orángután volt. 

1889-ben L.A. Waddell, az angol hadsereg egyik őrnagya óriási méretű lábnyomokra bukkant Szikkim közelében. Vezetői ekkor elmesélték, hogy bizonyára a havasi ember, a jeti lábnyomai voltak.

1913-ban kínai vadászok megsebesítettek és elfogtak egy emberszerű lényt, melyet ’’havasi ember,,-nek hívtak. A lény öt hónap múlva elpusztult a fogságban.

1921-ben, a Mount Everest északi oldalán a Howard-Bury vezette expedició tagjai sötét lényeket láttak egy távoli hómezőn. Mire odaértek csak a hatalmas lábnyomaikat találták.

A jeti hatalmas érdeklődést váltott ki a az emberekből, amikor 1921-ben egy angol hegymászó sötét színű lényeket látott mozogni a hegyoldalban, később pedig nagy, csupasz lábnyomokra bukkant. Erre a hírre sok hazug észlelés és hamis információ kapott szárnyra.

1925-ben N. A. Tombazi a National Geographic fotósa a Himaláján egy emberre hasonlító furcsa teremtmény pillantott meg. 

1936-ban a H. W. Tilman vezette expedíció tagjai furcsa lábnyomokat találtak a 
Mount Everest-en. 

1951-ben Eric Shipton expedíciója során 33 centiméter hosszú és 20 centiméter széles nyomokat talált a Mount Everesten, melyek nem hegymászóktól származtak.

1953-ban Sir Edmund Hillary a Mount Everestre tett expedíciója során találkozott a jetivel. Pár méterrel fölötte állt meg a három méter magas két lábon járó szörnyeteg, majd elballagott. 

A rejtélyes lény létét továbbra is kitartóan kutatják, de eddig pár lábnyomon kívül nem sikerül bizonyítékot találni. Ezért a legtöbb tudós és szakember szerint a jeti csupán legenda. 

 
 
 
 
 

Baziliszkusz - A veszedelmes mérges kígyó

Az ó- és középkorban is a kígyók királyának tartották. Fején koronát viselő, kakastestű, kígyófarkú lény denevérszárnyakkal és kakaslábakkal. Néha a farkán is volt még egy sárkányfej.

Úgy hitték, hogy lehelete pestist, pillantása és hangja halált okoz, nemcsak az emberek, hanem más kígyók számára is. A szájából kicsapó lángok madarakat pusztítanak el. Lehelete elhervasztja a növényeket és felaprítja a köveket.
 
 
A legenda szerint varangytól származik. Olyan tojásból kelt ki, amelyet a Kutya-csillag napján egy hét- vagy kilencéves kakas a trágyadombra rakott s ezt költötte ki a varangy. 

A Physiologus szerint egymást fölfaló kígyók csontjaiból és mérgéből születik.
A kereszténység felfogásában a bűn, a halál, és az ördög megtestesítője. Ezen belül is a Kéj (Luxaria) szimbóluma. A középkorban a szifiliszt a baziliszkusz mérgének nevezték. Ennek az lehetett az oka, hogy hajdan a nemi betegségeket mérgezésnek hitték. 

A lutheránus irodalomban a pápasággal hozták kapcsolatba, mert a kakastaréja náluk emlékeztet a tiarára, a hármas pápai fejfedőre.

Az alkímiában a baziliszkusz a pusztító tűz szimbóluma. A méreg és a tűz gyakran egymás megfelelői. Talán ezért annyira mérgező, hogy aki csak hozzáér, azt megöli. A baziliszkuszt csak önmaga tükörképe képes megölni pusztító tekintete által.